Ez a japán kutya vélhetően Kínából érkezett az első utazó emberekkel, amint azt a régészeti leletek is bizonyítják. Ezek a Krisztus előtti 6000 és 300 közötti időre nyúlnak vissza. Ez a kutya Jelentősen különbözött a korszak európai kutyáitól: mérete kicsi volt, és koponyája különleges alakjának köszönhetően „Spitz” típusú kutyaként azonosítható. A YAYOI-korszak (Kr.e. harmadik évszázad) bevándorlásai hozzájárultak más sajátosságok kialakulásához: az ebben a korban érkező kutyák sajátos típust képviseltek kihegyezett füleikkel és feltekert farokkal. Vadászatra használták őket: szarvasok, medvék, apróvadak és madarak voltak a zsákmányállatok. A vadászat és a vadállomány régiónként változott, így a kutyák mérete is, de általános tulajdonságaik nem. Annak ellenére, hogy Japánnak érdekes ikonográfiája van, a kutya végig kíséri az embert a történelem során: a fajta szempontjából a legsötétebb órák a japán elszigeteltség végével kezdődnek, a tizenkilencedik században gyakorivá válik a külföldi fajták behozatala, és a helyi kutyát az eltűnés veszélye fenyegeti. A huszadik század elejéig váratott magára a reakció. Párhuzamosan egy nacionalista mozgalommal a japán identitás megőrzése érdekében néhány kutyabarát részletes és alapos népszámlálást végez az őshonos kutyák között (JI-NU). A különböző japán kutyafajták földrajzi besorolása erre a korszakra nyúlik vissza: Akita kutyája, Shikoku, Hokkaido stb … A Shiba viszont névlegesen nem kapcsolódik egy régióhoz sem; az értelmezések szerint a Shiba kis méretű vagy bokor kutyát jelenthet. Ennek a felismerésnek köszönhetően a fajtáról ma már úgy gondolják, hogy nincs veszélyben, de a világháború utóhatásai a borzalmak következményeivel ismét majdnem kioltják e fajta létét. 1948-tól, a NIPPO tevékenységének újraindításával a japán tenyésztők összegyűjtik a túlélő vérvonalakat, hogy átalakítsák és megmentsék a fajtát. Az érvényes eredeti szabvány közzétételének időpontja: 1992. június 16.
Használat: vadászkutya madarak és kisállatok számára, társ kutya. Végül 1934-ben egységesítették a tenyésztési szabványt. 1937-ben a Shibát nemzeti kinccsé nyilvánították, amely után a fajtát továbbra is tenyésztik és fejlesztik, hogy a ma ismert kiváló fajtává váljon. A Shiba Inu (amelynek neve NAGURO tartomány nyelvjárási formájából származik, ami „kis kutyát” jelent, ugyanakkor a legkisebb és legrégebbi a japán spitzek között, olyannyira, hogy eredete Kr. E. 6000 és 300 közé tehető. A fajta, ahogy ma ismerjük, az ország hegyvidéki régióiból származó kis japán kutyák válogatásának eredménye: erős alanyok, nehéz éghajlaton, hideg télen edzettek, és ennek ellenére a szabadság szerelmesei, számos prefektúrában vannak jelen, mint például FUKUSHIMA, NIIGATA, GUMMA, YAMANASHI, NAGANO és GIFU. A hagyományosan háziállatként használt Shibát mindig is nagyra értékelték vadászati segédként, különösen a kis szarvasok esetében, de néha (mint az unokatestvére, az Akita) még a medvével is szembenéztek! A múltjukban szereplnek a SAN’IN, MINO és SHINSHU vérvonalak. A SAN’IN a még régebbi fajták, a SEKISHU és az IMBA leszármazottja, SHIMAN és TOTTORI tartományokból. A GIFU-ból jöttek a MINÓK, míg NAGANO tartományból és a MIKAWA leszármazottaiból jött a SHINKU. Ezek még érzékeny különbségekkel rendelkező kutyák voltak: az előbbiek például nagyobbak voltak, mint a jelenlegi Shiba, az utóbbiak lényegesen kisebbek voltak, és a SASKI-O (lógó farok) jellemezte őket. A Shiba előnyös színe a vörös, még akkor is, ha a SAN’IN festett, fehér zoknival vagy anélkül. A stop utal a SAN’IN-re, a MINO a fülére és szemeire. A Shiba fő színei: vörös (Aka-Inu), szezám (Aka-goma), fekete-vörös, amely fehér foltokat hordoz a lábakon, a mellkason, a farokon, a fekete és a fekete-szezámon, amelyet vörös, fehér és fekete keverékéből nyerünk (Kuro-goma). A legkevésbé szeretett és legkevésbé értékelt a kiállítás szintjén, de mégis elismert, a fehér. Összességében ezeknek a kutyáknak róka megjelenésűnek kell lenniük. A múltból genetikai hibát örököltek: a fogak hiányát (a szabvány legfeljebb 4 hiányzó fogat enged meg).